Az esemény része a 31. Szent György Napok rendezvény sorozatnak.

Bartha József installációs projektje szimbolikus töltetű tárgyakkal építkezik egy poétikus univerzumban. A világ álomszerű logikával épül fel: a tárgyak különös víziókban találkoznak, ugyanakkor viszont politikai utalásaikkal, illetve a komplex összefüggések érett kezelésével kicsit gyomorszájon is ütnek. Az Éden keresése II. és Az elveszett Éden a jelen kollektív imagináriumának tárgyi megnyilvánulásai, amely darabokra hullik és új, még fel nem ismert modellek szerint áll össze újra…

A művész alkotói világa az utóbbi években elég nagy mértékben megváltozott – vagy legalábbis kiteljesedett. A társadalmi valósághoz szorosabban kötődő, konkrétabb installációkból és a nyíltan konfrontatív, esetenként nyers, provokatív nézőpontból mostanra sokrétű, komplex, gazdagabb világok alakultak ki. Az eleinte tematizált identitás kérdéskörét, társadalmi jelenségeket, közéleti témákat, majd művészeti- és kultúrpolitikai kérdéseket felváltotta egy telítettebb, árnyaltabb nézőpont; mindaz pedig, amit bemutat, az sokkal költőibb, sokkal érzékibb, sokkal affektívebb és érzelmesebb.

Az említett témakörökből pedig bizonyos motívumok megmaradnak, az installációk (sokkal szervesebben összefüggő) világának részeként. Ilyen például a lokalitás. Az Éden keresésének fenyőerdője a hegyek, a természet és az emlékezet eredendő terének (vagy akár a hazának) birtoklásáért folytatott harc színtere. A fenyves, amely a hegyvidéki civilizációk helyi identitásának alapvető alkotó része, így elkerítve a határok, az emberi rendszerek és az értékekhez való, sokszor bizarr emberi viszony megtestesülése (pl. szeretjük az erdőt… kivágni.).

A lokalitás másik megnyilvánulása a narancs – amely ugyan a kolonializmus maradványa kultúránkban, mégis – az installáció illuzionisztikus környezetében azokat a narancsokat juttatja eszünkbe, melyek a gyerekkor különleges, ünnepi ajándéktárgyai voltak. Nosztalgiájuk átvezet a kristályvázák világába – ez a kiállítás legnosztalgikusabb eleme, amely a Molotov koktélok fotóin fel nem robbant, bebarnult, régi lázadások emlékét hordozza, a fenyők szögesdróton fennakadt víziói esetében pedig ideálok csonkjait vagy egyéb, elérhetetlen víziókat testesít meg.

Az installációk konkrét közéleti jelenségeket is érintenek, de állásfoglalás nincs, úgyhogy nem válnak didaktikussá vagy túlzottan politikai, artivista jellegűvé.

A melankólia átjárja a munkákat. A hatalom dinamikái, az erőszak jelei és a bomlás folyamatai viszafordíthatatlan rombolás és valamiféle konstans, tompa elnyomás érzetét keltik. Mintha nem is az ember állna a középpontban: a kontextusok összetett gépezetek, amelyek saját magukat generálják, a társadalmi változásokba egyre kisebb a beavatkozási felület, a Molotov koktél pedig már régen hatástalanított, befogott (capturat) és képpé alakított elem.

Lehetséges-e a forradalom? Byung-Chul Han szerint a neoliberális uralmi rendszer stabil, és lázadásra nincs lehetőség: a renszdert megőrző hatalom ugyanis nem elnyomó, hanem elcsábító, és ez esetben nem létezik az ellenállás. A neoliberális kapitalizmusnál magában a rendszerben van az elnyomás, nincsen egyértelmű ellenfél, akivel szembeszállva megváltoznának körülményeinket. Ugyanakkor mindenki önkizsákmányoló munkás a saját vállalkozásában, a leigázott alany pedig nincs is tudatában leigázottságának. Marad tehát a belső diktatúra és a rejtett elnyomás.

A kiállításon sajátos hierarchiája alakul ki a különböző materialitású tárgyaknak: bár a vas és a szögesdrót elemek nagyon is valóságosak, az általuk létrehozott struktúra kissé kétdimenziósnak hat, akárcsak egy firka, a fenyők szilárd jelenléte mellett, amelyek kitöltik a fizikai teret, és ugyanakkor mentális teret nyitnak. Ugyanez vonatkozik a narancsok dartjainak alakzataira is – szinte olyanok, mint egy sablonnal kivitelezett graffiti.

A kézműves vagy kézi kivitelezésű tárgyak (a metszett üveg- vagy kristályvázák) a nosztalgia hordozói, azonban, mivel „programjuknak” nem megfelelő módon használják őket, kicsit veszítenek stabil, emberközeli világot idéző jellegükből.

Bartha installációiban ugyanakkor valami különösen jelentős szerep jut a természeti elemeknek – ezek teret aktiválnak, jelenlétük erős és üdítő. Habár a kiállítás nem nevezhető puszthumán szempontúnak, az antropocentrizmus sem igazán jellemző rá.

Mintha az én egyszerre élné meg a társadalmi rendszerek feldúltságát és folyamatos csődjét a természeti jelenségek nyugalmával, az emlékezet nosztalgikus báját és az anyagok kérlelhetetlen, enyészetnek (descompunere) alávetett valóságát. Az eredmény olyan látvány, amely szintézisként működik, és a jelen poétikáját hordozza magában.

Ungvári-Zrinyi Kata

Az esemény része a 31. Szent György Napok rendezvény sorozatnak.

A Szimptomatikus/Aszimptomatikus csoportos kiállítás azt a témát járja körül, miként reagál a test a fenyegető körülményekre, a vírusfertőzésre és a traumatikus élményekre, amelyek minden sejtjében megváltoztatják nemcsak a valóság, de az intimitás, a környezeti tér és az otthonosság észlelését is. A (másoktól vagy a saját test részeitől való) elhatárolódás ontológiai szerepet kap, és az egzisztenciális keretek újraértelmezéséhez vezethet, akár olyan mértékben is, hogy az egészséges gondolkodás helyét átveszik a skizoid megnyilvánulasok. A rítusok eltűnnek (vagy valami mássá alakulnak), a tárgyak gyanakvást keltenek, a szemkontaktus egyetlen biztonságos alternatívájává pedig a telefon/számítógép képernyője válik. Vajon ez ugyanaz a világ, amelyre a neveltetésünk felkészített?
Kiállításunkkal optimális keretet kívánunk teremteni, amelyben lehetőség nyílik azoknak a problémáknak a megvitatására, amelyekkel a társadalom a világjárvány, a posztpandémia és a háború okozta kihívások nyomán szembesül.

Luciana Tamas